Az „előbb szeresd meg magad” tanács furcsán magányos feladatot adhat. Mintha az embernek először egyedül kellene rendbe tennie magát, és csak utána járna neki közelség, segítség vagy pihenés. Pedig az önmagunkkal való viszonyunk akkor is formálódhat, amikor mások mellett tapasztalunk meg elfogadást.
Ebben az írásban egy gyakori önismereti kérdést járunk körül szerkesztőségi kérdés–válasz formában. Nem személyre szabott terápiás válasz következik, hanem néhány szempont ahhoz, hogyan lehet kevesebb bántással és több pontossággal beszélni magunkhoz.
Kell-e mindent szeretnem magamban?
Nem szükséges minden tulajdonságodat, döntésedet és szokásodat helyeselned ahhoz, hogy tisztelettel bánj magaddal. Az önelfogadás használható hétköznapi értelmezése lehet az, hogy a jelenlegi állapotodból indulsz ki. Elismered, ami működik, és azt is, ami változtatást igényel. Egyikből sem kell az egész személyedre vonatkozó végleges ítéletet készíteni.
Ha megbántottál valakit, attól még felelős vagy a tettedért. Bocsánatot kérhetsz, jóvátehetsz valamit, és változtathatsz a következő helyzetben. Az önostorozás viszont nem azonos a jóvátétellel. Az a mondat, hogy „borzalmas ember vagyok”, önmagában nem segít annak, akit megbántottál, és nem mondja meg a következő lépést sem.
Lehetsz elégedetlen egy döntéseddel úgy is, hogy közben nem vonod kétségbe a saját emberi értékedet.
Mit kezdjek a belső kritikával?
Érdemes először meghallani a pontos mondatot. „Ezt elsiettem” vagy „én mindig mindent elrontok”? Az első egy eseményre mutat. A második az egész múltat és jövőt lezárja. Már az is változtat a beszélgetésen, ha a nagy ítélet mellé odatesszük a konkrét tényt.
Az NHS önértékelésről szóló útmutatója az önmagunkról alkotott negatív hiedelmek felismerését és megkérdőjelezését javasolja. Segíthet ellenpéldákat keresni, illetve végiggondolni, mit mondanánk hasonló helyzetben egy barátunknak. NHS: az alacsony önértékelésről.
Az ellenpélda nem azt jelenti, hogy ki kell jelentenünk: mindenben nagyszerűek vagyunk. Elég egy hitelesebb mondat. „A mai megbeszélésen elakadtam, de volt olyan kérdés, amelyre felkészülten válaszoltam.” A pontos megfogalmazásnak megvan az az előnye, hogy hihetőbb, mint egy olyan dicséret, amelyet belül azonnal visszautasítunk.
Azt is megfigyelhetjük, kinek a mércéje szólal meg az önvádban. Saját, ma is vállalt elvárásunkról van szó, vagy egy régen megtanult feltételről? A kérdés nem a múlt szereplőinek gyors hibáztatására való. Arra ad lehetőséget, hogy megvizsgáljuk: továbbra is így akarjuk-e mérni magunkat.
Hogyan lesz ebből hétköznapi gyakorlat?
Az önmagunkkal való tiszteletteljes bánásmód megjelenhet apró döntésekben is. Nem vállalunk el valamit automatikusan, hanem időt kérünk a válaszra. Hibázás után nem mondjuk le büntetésből a pihenést. Egy nehéz feladatnál pontos segítséget kérünk ahelyett, hogy a kérdezést alkalmatlanságnak tekintenénk.
Nem kell mindezt tökéletesen csinálni. Ha az önelfogadásból újabb napi vizsga lesz, könnyen ugyanaz a szigor költözik bele, amelyen változtatni szerettünk volna. Válasszunk inkább egy visszatérő helyzetet, és ott gyakoroljunk egy kicsivel tisztességesebb választ.
A tartós önleértékeléshez, erős szégyenhez vagy a mindennapi életet akadályozó nehézségekhez érdemes pszichológusi segítséget kérni. Nem szükséges előbb „elég jól” megfogalmazni a problémát. Az a mondat is elegendő kezdés lehet, hogy másokkal türelmesebb vagy, mint magaddal, és ezen szeretnél változtatni.
Ugyanaz az esemény, pontosabb mondat
Írj le egy friss önvádat, majd fogalmazd újra konkrét eseményként. „Használhatatlan vagyok” helyett: „Ezt a határidőt elrontottam; ma egyeztetem, hogyan hozhatom helyre.”
